A Lockheed Martin céget legtöbben vadászgépek, műholdak és más katonai eszközök építésével kapcsolatban ismerhetik. 2006-óta azonban visszatért egy nem is olyan régen félbehagyott kutatási területéhez: megújuló energia előállítása, az óceánból.

A cég már korábban is kísérleteket folytatott ezzel az energiafajtával kapcsolatban (a 70-es évek olajválsága nyomán), 1979-ben pedig lefuttattak egy 50kW-teljesítményű kísérleti tesztet Hawaii mellett, de a Reagan-érában a kormányzat támogatása jelentősen visszaesett, így a 80-as években felhagytak a további kutatásokkal. A jelenleg kidolgozás alatt álló technológia még kísérleti fázisban van, de ha hosszabb távon is működőképesnek bizonyul, fontos eszköze lehet a globális klímaváltozás elleni harcnak.

Működési elvének alapja a felszíni és mélyben lévő vízrétegek hőmérsékletkülönbségének kihasználása. A magas nyomás alatt tartott folyékony ammóniát a meleg felszíni víz segítségével forráspontig hevítik (ez kicsivel az adott felszíni víztest hőmérséklete alatt van), a folyadékból gáz lesz, amely egy turbina-generátort hajt meg. A mélyből csöveken keresztül hidegvizet szivattyúznak a felszínre, melynek segítségével a gázt újra folyadékfázisra kondenzálják, és a kör kezdődhet elölről. Az egyik fontos előnye ennek az energiaforrásnak, hogy éjjel-nappal működhet, szemben a napelemekkel, napkollektorokkal, és a szélerőművekkel. Hozzá kell tenni, a technológia kiépítése nem olcsó, és csak meghatározott óceáni területeken működőképes (pl.: trópusokon ahol a vízrétegek közötti hőmérsékletkülönbség elég nagy). A Hawaii-szigetek környékére tervezett kísérleti platform kiépítésének költsége akár a 250 millió dollárt is elérheti (az üzembehelyezés becsült időpontja 2013).

Szkeptikusok kételkednek a rendszer „tökéletességében”, mivel a hidegvíz felszivattyúzásához felhasznált energia erősen csökkenti a technológia hatékonyságát (a cég becslése  szerint ez a kitermelt energiának csupán 3-5%-át jelentené és az energia egyébként is ingyen van). Kérdés továbbá, hogy a melegvíz-beszívó szerkezet elől hogyan tudnak a halak elúszni, és a mélyből érkező tápanyag-dús, felszínen kiengedett hidegvíz milyen hatással lehet a helyi ökoszisztémára.

Forrás:

The New York Times, 2009. április

“Miként alakulhatott ki a Holt-tenger, és igazolható-e a gyógyhatása? Ha tényleg van gyógyhatása, akkor mely betegségekre?”

A Holt-tenger a tengerszint alatt mintegy 400 méterrel fekvő képződmény, melynek sótartalma a többi tengerénél jóval nagyobb. Nevét is ennek köszönheti: átlag 300 gramm per kilogrammos sótartalma nem teszi lehetővé, hogy bármilyen élőlény megélhessen benne vagy körülötte.

A Holt-tenger egy tektonikai törésvonalban fekszik, vizét elsősorban a Jordán-folyóból valamint a környező hegyek kisebb folyamaiból kapja. Sósságának oka az, hogy míg belé vezetnek csatornák, elvezetése nincsen, azaz nem létezik olyan folyó, amely a Holt-tengerből eredne. Így a beérkező, különféle ásványi sókat tartalmazó víz egyetlen úton képes eltávozni: párolgás révén. Így a behordott sók koncentrálódnak a tenger vízében, és egyre sósabbá teszik azt.

A só koncentrációja a víz mélységével változik: 40 méterig 300 g/kg, 90 méterig 332 g/kg, ez a tenger fenekén leülepszik. Mint már említettem, ezt a sótartalmat nincs élőlény, amely elviselné, a Jordán-folyó vízével érkező halak szinte azonnal elpusztulnak a Holt-tengerbe érve. A holt-tengeri só összetétele eltér a konyhasóétól, nagy mennyiségben tartalmaz kloridot, nátriumot, magnéziumot és káliumot.

Miként gyógyít?

A Holt-tengerből származó só és iszap egyaránt népszerű gyógytermékek forrása. Ezek gyógyhatását számos tudományos kutatás igazolta, tehát nem csupán közkeletű babonáról van szó. Az iszap a hegyekből a tengerbe lehordott üledékes agyagréteg eróziója révén keletkezik, melynek során, évezredeken át magába szívja a tengervíz tápláló ásványi-anyagainak nagy részét. Tehát a Holt-tenger iszapja nagyon nagy mennyiségben tartalmaz ásványi sókat, nyomelemeket valamint találhatók benne szilárd növényi és állati eredetű anyagok és víz.

A holt-tengeri iszapkúra áldásos hatásait mindenekelőtt a psoriasis, azaz pikkelysömör kezelésében dicsőítik. Ez a betegség öröklődik, de stressz hatására fokozott mértékben jelenik meg. A bőr vörös, pikkelyes hámlásával jár, és a betegeket gyakran nehéz társadalmi helyzetbe hozza, mivel sokakban undort keltenek ezek az elváltozások. A holt-tengeri só és iszap a pikkelyek leválasztásával és a sebgyógyulás gyorsításával fejti ki gyógyhatását, amihez hozzájárul a helyszíni kúra során a napfény (igazoltan kedvez a psoriasis kezelésének), a nyugalom, a szép táj és a többi szépen gyógyuló beteg látványa.

Az iszap- és sókúra számos egyéb bőrbetegségben (vitiligo, atopiás dermatitis, mycosis fungoides) és egyéb állapotban (reumás betegségek, asthma, egyéb légzőszervi betegségek, uveitis, azaz a szem üvegtestének gyulladása, magas vérnyomás, ishaemiás szívbetegség, bélgyulladások, stb.) hasznos, a legtöbben azonban kozmetikai célokra veszik igénybe.

A testfelszínre kent iszap a koncentrációkülönbség alapján elősegíti egyes anyagok távozását a bőrből, míg másokat bejuttat, a mélyebb rétegekben lévő vizet a bőr felszínére „húzza”, hőszigetelő és fertőtlenítő hatással is bír.

A benne lévő ásványi anyagok pedig a szervezetbe jutva fejtik ki áldásos hatásukat.

Bíró Zsuzsa

forrás: www.geographic.hu

Az óceáni aljzaton hatalmas mennyiségű arany, ezüst, réz, cink és ólom található. A kitermelést számos tényező nehezíti: potenciális helyszínei több km mélységben találhatók, a fémércek néha igen masszív rétegekbe ágyazódva helyezkednek el, a felszínre hozatal igen költséges lehet, és veszélyeztetheti mind a mélységben, mind a felszín közelében lakók élőhelyeit. A gazdasági igények és a folyamatosan fejlődő, új technológiák azonban napjainkra számos akadályt leküzdöttek.

Az ércek jelentős része távolodó lemez-szegélyek mentén, hidrotermális kürtők közelében található. A hidegvíz az aljzat repedésein keresztül a mélybe szivárog, ahol felmelegszik és magába „gyűjti” ezeket az elemeket. Melegebb lévén (mozgékonyabb vízmolekulák, kisebb sűrűség), a felszín felé áramlik, ahol kürtőkből tör elő folyékony állapotban, telve oldott állapotban lévő ércekkel (habár hőmérséklete esetenként igen magas, akár 500 C⁰-feletti, a hatalmas nyomásnak köszönhetően a kitörő víz nem gőz halmazállapotú). Az oldott anyagok kapcsolatba kerülnek a hidegvízzel és kiválnak, majd leülepednek a kémények közelében. Körülbelül 200 aktív kürtőt fedeztek fel eddig, de előrejelzések szerint csak néhány körül lehet gazdaságos kitermelést folytatni, habár a nehezen lokalizálható szunnyadó kémények közelében is tetemes mennyiség rejtőzik. A kérdés az, megvalósítható-e a kitermelés úgy, hogy nem tesznek kárt a mélység élővilágában. Egy olyan környezetben, amelyet hatalmas csőférgek, rákok, kagylók és baktériumok lakják és ahol az élet egyik alapvető folyamata a kemoszintézis.

A kürtők jelentős része az egyes országok hatáskörén kívül esik, így ezekre a területekre az ENSZ 1982-ben létrehozott intézménye (International Seabed Authority) által kidolgozott jogszabályok vonatkoznak.

Az első kitermelést (arany és réz) a kanadai bázisú Nautilus Minerals Inc.(Solwara projekt) végzi, 1600 m mélyen, Pápua Új-Guinea közelében, a Bismarck-tenger aljzatán (ez a helyszín a 200 mérföldes zónán belül található). Működésének kezdete előreláthatólag 2011, vagy 2012. Az aljzat anyagának átmozgatását 180 tonnás automatikusan vezérelt gépek végzik, az üledék-víz keveréket csövön keresztül juttatják el a felszínen állomásozó hajóhoz, a folyadék-fázist ezután visszajuttatják a mélybe, mivel – viszonylag alacsonyabb pH-ja révén – a felszíni víztest élővilágára káros hatással lehet.

20 ország tudósai, üzletemberei és politikusai találkoznak napjainkban Cape Cod félszigetén, hogy megtárgyalják, miként lehet gazdaságos kitermelést folytatni a mélyben az élővilág megóvásával párhuzamosan.

Tápanyag:

Seaweb 2009

Nautilus Minerals Inc.

Német és indiai tudósokkal a fedélzetén 2009 januárjában útjára indult Fokvárosból két és fél hónapos útjára a Polarstern kutatóhajó. A két ország neves intézetei (National Institute of Oceanography-India, Alfred Wegener Institute-Németország) által létrehozott program (LOHAFEX) határozott célt tűzött ki maga elé. A vas óceánok co₂-elnyelésére gyakorolt hatását vizsgálta, egy a Déli-óceánban mesterségesen előidézett, algavirágzás által. Az algák fotoszintézisük során hatalmas mennyiségű co₂-ot vonnak ki a vízből, amely egy része (szerves és szervetlen anyagokban) lesüllyedve hosszabb időre „eltűnik” a mélyben. Életfolyamataikban a napfény, víz, co₂, foszfor (foszfát) és nitrogén (nitrát) mellett meghatározó szerepe van a vasnak. Néhol ezen elem mennyisége határozza meg az elsődleges biológiai produkció mértékét.

Polarstern

Természetes úton többnyire a szárazföldről és jéghegyekből kerülhet a vízbe, a kísérlet folyamán azonban mesterségesen juttatták a folyékony közegbe; területét és hatását tekintve gyakorlatilag egy jéghegynek a vízi ökoszisztémában betöltött szerepét modellezték, amelyből utazása folyamán kiolvadnak a potenciális tápanyagok (itt a vas), ezáltal előidézve bizonyos algák tömeges elszaporodását. A kiülepedő algák mennyiségéből akartak az elnyelt co₂ mennyiségére következtetni. Vizsgálatuk többek között arra is magyarázatot várt, vajon az évtizedek alatt egyre kisebb mennyiségben jelen lévő krill-állomány (amely algákkal táplálkozik) a csökkenő produktivitással van-e összefüggésben.

A Déli-óceánban már korábban is történtek hasonló kutatások, de ezt egy sokkal produktívabb zónában hajtották végre, ahol partközeli vizekben élő fitoplankton-fajok is jelen voltak (amelyek rendkívül gyorsan nőnek és szaporodnak).

300 km²-nyi területen 6 tonna vas-szulfátot szórtak a vízbe, amely ott feloldódott. A problémát az eleve alacsony szilika-sav szint jelentette, amely a korábbi természetes virágzások folyamán erősen lecsökkent. Így hiába állt tápanyag a vizsgált diatómák rendelkezésére, nem igazán tudtak szilika-vázat építeni maguk köré, amely növelte volna túlélési esélyeiket és felhalmozódásukat az óceáni aljzaton (ezzel együtt a rendszerből kivont co₂ mennyiséget is). Ezzel ellentétben megjelent egy másik alga csoport (Phaeocystis), amely viszont tömegét tekintve dinamikus növekedésnek indult, legalábbis egy ideig. Ezek az algák a „legkeresettebb” tápanyagok közé tartoznak, így magukhoz vonzották az apróbb rákokat, amelyek szinte lelegelték a területet. Így hiába „trágyázták” tovább a vizet, a kezdeti robbanás után ez az alga-tömeg sem nőtt tovább.

A kutatóút során megállapították, hogy a Déli-óceán vas általi termékenyítése nem von ki annyi co₂-ot a vízből, mint amennyire az optimisták számítottak (meg kell jegyezni, ezen óceán 2/3-ában eleve alacsony a szilika-sav szint).

Számos környezetvédelmi szervezet tiltakozott a kutatás ellen, mondván a természettel nem lehet „játszani”, ez az eset véleményüket erősen alátámasztotta.

Tápanyag:

The Economist 2009

Alfred Wegener Research Institute

„Egyes medúzafajok túlzott mértékben elszaporodhatnak, ha továbbra is veszélyeztetjük tengereink törékeny ökoszisztémáit” állítják észak-ír tudósok. Ezek az élőhelyek hatalmas nyomás alatt állnak, amely többek-között a túlhalászásnak, a vízhőmérséklet növekedésének, a ragadozók hiányának (például tonhalak), a növekvő tápanyagmennyiségnek és csökkenő tengeri biodiverzitásnak köszönhető. Ezek a folyamatok egyúttal az Írországot körülölelő tengerek gazdasági potenciálját is jelentős mértékben csökkentik és előkészítik a vízi környezetet a medúzák és mikróbák inváziójához. Sokszor ugyanazt fogyasztják, mint a környezetükben található élőlények; kevesebb hal egyúttal több medúzát jelent, mivel potenciálisan több tápanyag áll rendelkezésükre és esetenként az őket fogyasztók száma is erősen lecsökken..

2007-ben például világítómedúzák (Pelagia nocticula) leptek el 10 méter mélységig egy körülbelül 27 km²-nyi területet a Glenarm-öböl környékén (Ír-tenger), elpusztítva ezzel az egyetlen észak-ír lazac-tenyésztő vállalat (Northern Salmon Company) több, mint 100 ezer példányát, több millió font kárt okozva jelenlétükkel. A halpusztulást több tényező váltotta ki; a medúzák csalánsejtjei, (apró sebek a halakon), a vízmozgás hiánya, oxigén-utánpótlás hiánya, (amelyet jelenlétük okozott). A világító medúzák a melegebb vizeket kedvelik, megjelenésüket ezen a területen tudósok a globális klímaváltozással hozzák összefüggésbe. Ír-szakemberek sürgetik tengervédelmi övezetek (marine protected area) létrehozását, remélve ezzel, hogy a környező vizek épsége a jövőre nézve megőrizhető.

Nem kell messzire utaznunk, a Földközi-tenger partközeli területein, számos helyen (például Spanyolország és Franciaország közelében) szinte már megszokott „vendéggé” váltak, a helyiek begyűjtés után, sok helyen a talajt trágyázták ezekkel a kocsonyás lényekkel.

Hasonló problémával találkozhattunk már Japán, Peru, Namíbia, Alaszka és Ausztrália partvidékein is.

Tápanyag:

Seaweb 2009

Belfast Telegraph 2007

Environmental Graffiti 2007

Újabb kutatások szerint a domoik sav   számos mélyvízi élőlényre is káros hatással lehet.  Ezt a neurotoxint néhány  egysejtű diatóma-faj állítja elő  (P. australis, P. pseudodelicatissima, P. pungens, P. multiseries), amelyek a pseudo-nitzschia nemzetségébe tartoznak. Túlzott elszaporodásuk esetén a környezet domoik sav-koncentrációja veszélyes mértékben megnő, amely közvetlen, vagy közvetett módon káros hatással lehet halakra, bentosz-lakókra, madarakra és emberekre. Ezekre a lánc-szerű telepekbe tömörülő egysejtűekre (mint termelőkre) és egyes szűrő életformát folytató aljzatlakókra (szivacsok, kagylók)  semleges hatással van, de ez utóbbiakban nagy mennyiségben felhalmozódhat.  Itt kapcsolódik be a táplálékláncba, eljuthat egészen az emberig is (halak, kagylók elfogyasztása által).  Mérgezéses tüneteket válthat ki , ilyenek például: rossz közérzet, szédülés, látás-zavar, izomgörcsök; sok esetben hatással van a rövidtávú memóriára is. Neve ASP (amnesiac shellfish poisoning), avagy amnéziás kagylóméreg okozta mérgezés. Nagy mennyiségben, a szervezetbe jutva halált is előidézhet, fókák, madarak, bálnák és emberek között egyaránt. Túlzott elszaporodásuk egyaránt veszélyezteti Európa-,Ázsia és Észak-Amerika partvidékeit.

Tudósok napjainkban azt vizsgálták, lejuthat-e ez a veszélyes anyag a mély óceáni aljzatra, és ha igen, milyen következményekkel jár. Vízmintavevőket engedtek le 500 -,és 800 méter mélyre, amelyekben kiszűrték  az algák által termelt, lefelé szállingózó toxinokat.  Eredményeik aggasztóak.  Nagy mennyiségben beépülhet az üledékbe, ahol az aljzaton táplálkozók más tápanyagokkal együtt a domoik savat is “bekebelezhetik”. Így tovább juthat az őket elfogyasztók szervezetébe. További kutatásokra van szükség ahhoz, hogy hosszabb távú, mélyvízi környezetre gyakorolt hatásukról képet alkothassunk.

fotó: ASP-áldozat

Tápanyag:

Emily Sekula-Wood,  Dél-Karolinai Egyetem

NOAA

A korai 50-es években a szürke bálnák jelenléte megszokott volt a Gerrero Negro lagúnában, a Kaliforniai-öbölben. 1957-ben hatalmas hajók jelentek meg és megkezdődött a só kitermelése és szállítása. A lagúna száját kotrógépekkel mélyítették. A következő hét évben a szürke bálnák száma folyamatosan csökkent, míg 1964-ben teljesen eltüntek erről a területről. 1967-ben a só-kitermelés gazdasági okok miatt megszűnt, ettől kezdve a bálnák folyamatosan kezdtek visszatérni egykori pihenőhelyükre.

A korai 80-as években már több, mint száz anya és borja használta a lagúnát. Peter Tyack (Woods Hole Oceanographic Institution) véleménye szerint elképzelhető, hogy vizuális -,és kémiai hatások is szerepet játszottak a tömeges elvándorlásban, de az elsődleges kiváltó okok a hajók és kotrógépek által kibocsátott hangok voltak. Megemlíti, hogy a szürke bálnáknak számos párzási területe található a Kaliforniai-öbölben, így egy időleges elvesztése nem okoz problémát a populáció fenntartásában, de megfigyelései megerősítik azt a tényt, hogy az ipari tevékenységek által kibocsátott hangok jelentősen befolyásolják egyes fajok élettevékenységét.  Az antropogén eredetű hangok számos úton-módon kihatással lehetnek ezek viselkedésére, interferálhatnak a kommunikációjuk során használt hangokkal, növelhetik az élőlényekre ható stressz mértékét, akár halláskárosodást is okozhatnak. Hatásuk sokkal jelentősebb, mint a szárazföldön; a hang jobban terjed a víz alatt, mint a fény, ezért számos élőlény ebben a környezetben elsősorban a hangot használja tájékozódásához és kommunikációjához. A fogascetek (delfinek, orkák, ámbrás cetek) magas frekvenciájú hangok segítségével tájékozódnak, zsákmányukat (amely akár egy méternél is kisebb lehet) képesek akár több-száz méterről bemérni, míg a sziláscetek alacsony frekvenciájú hangokat használnak kommunikációjukhoz, amely esetenként több száz km-es távolságot jelent. Az ipari tevékenységek zajterhelése mellett persze más forrásokkal is számolni kell; ilyenek például a mélység-mérők, szonárok, levegőbombák (amelyek az óceáni kéreg geológiai rétegeinek feltérképezésében segítenek). Habár ezek többsége nem folyamatosan működő, számos eszköz erősebb jelet bocsájt ki, mint a közlekedő hajók motorjai.

Chris Parson és kollégái (George Mason University) összefüggésbe hoztak partra-vetődési sorozatokat az események közelében -katonai hajók által-  használt aktív szonárokkal. Egy 2000-ben, a Bahamák területén történt partra-vetődést (3 faj 16 bálna-egyede); a Kanári-szigetek közelében történt partra-vetődést (csőröscetek); számos partra-vetődést Taiwan közelében 2004-ben; több faj partra-úszását Észak-Karolina közelében; 145 pilótabálna kiúszását az ausztráliai Queensland partvidékén, 2005 januárjában. Ezeket az eseményeket egy dolog köti össze: a közelben mindenhol katonai kísérletek, gyakorlatok folytak.

Egyes tanulmányok (Geophysical Research Letters) felhívják a figyelmet az óceánok savasodása és a hang terjedése közötti igen összetett kapcsolatra. A hang elnyelése az óceánokban a víz kémiai (és fizikai) tulajdonságaitól függ. Minél alacsonyabb a környezet pH-értéke, annál kevesebb alacsony -, és közepes frekvenciájú hangot képes elnyelni , így ezek annál messzebbre képesek  “utazni” a víz alatt. Az óceánok kémhatása az 1700-as évek közepe óta 0,1-del csökkent, és egyes becslések szerint 2050-re további 0,2-nyi változást is elérhet. Keith Hester és kollégái (Monterey Bay Aquarium Research Institute) kiszámították, hogy a jelenlegi pH-érték mellett a tengervíz 12%-kal kisebb hatékonysággal nyeli el az alacsony -, és közepes frekvenciájú hangokat, mint az ipari forradalom előtt; ilyen ütemű csökkenés mellett ez a század közepére elérheti a 40%-ot. Habár ez a folyamat akár kedvezhetne is a tengeri emlősök egy részének- mivel a sziláscetek által kibocsátott hangok nagyobb távolságokra is utazhatnának-ugyanez elmondható lenne a hajómotorok általi zajterhelésről is.

Tápanyag:

Tyack, P.L.2008. Implications for marine mammals of large-scale changes in the marine acoustic enviroment. Journal of Mammalogy 89(3):549-558;

Parsons, E.C.M. et al.2008. Navy sonar and cetaceans:Just how much does the gun need to smoke before we act? Marine Pollution Bulletin 56:1248-1257;

Hester, K.C, et al.2008. Unanticipated consequences of ocean acidification: a noisier ocean at lower pH. Geophysical Research Letters L19601, doi: 10.1029/2008GLO34913.

Seaweb

A korallok növekedési rátája 1990-óta csökken az ausztráliai Nagy-Korallzátony területén;  a jelenség összefüggésben áll a globális klímaváltozással. A  Glenn De’ath és társai (Australian Institute of Marine science) által készített tanulmány megjegyzi “a korallzátonyok hatalmas nyomás alatt állnak, amely többek között a klímaváltozásnak, a tengerekbe kerülő növekvő hordalék-mennyiségnek és az óceánok savasodásának köszönhető”. Alacsonyabb pH-szint esetén a koralloknak kevesebb karbonát-ion áll rendelkezésére, amely segítségével felépítik mészvázaikat. Életüket puha-testű lárvaként kezdik, szilárd felületeken telepednek meg, majd elkezdik kivonni a kalcium-ionokat a vízből, amelyek karbonát-ionokkal egyesülve kalcitot, vagy aragonitot képeznek. Savasodás esetén a vízben található hidrogén-ionok száma nő; ezek az ionok előszeretettel kapcsolódnak karbonát-ionokhoz, csökkentve ezzel a korallok számára elérhető igen fontos építőelemek mennyiségét.

De’ath és kollégái az éves növekedési rátát vizsgálták, 69 zátony 328 telepén, meghatározott fajok esetében (Porites). Ezek a fajok évszázadokig élnek és látványos éves növekedési rétegeket produkálnak. Tanulmányuk szerint a kalcifikációs-ráta 1900-1970 közötti időszakban 5,4%-kal nőtt, majd 1990 és 2005 között visszaesett 14,2%-kal. Ez utóbbi időszakban az éves vastagodás (1,43 cm) 1,24 cm-re csökkent. Ennek okai bonyolult folyamatokra vezethetők vissza. Vizsgálták, vajon a szomszédos korallokkal történő versengés lehetett-e kiváltója a fent említett jelenségnek. Ezt többé-kevésbé kizárták, mivel a csökkenés egy olyan periódusban történt, amelyben a Nagy-Korallzátony összes telepe stabil, vagy pusztuló állapotot mutatott. A part-menti telepek visszaeső növekedése összefüggésbe hozható a szárazföldi lefolyás növekedésével. Ez azonban kevésbé hat ki a partoktól távolabb élő telepekre. Fertőzések lehetőségét jelen tanulmányban kizárták, mivel csak egészséges telepeket vizsgáltak. Legjelentősebb tényezőnek a kalcium-karbonát mennyiség csökkenését tartották, amely a légköri szén-dioxid növekvő elnyelésére vezethető vissza.

Tápanyag:

De’ath, G. 2008. Declining coral calcification on the Great Barrier Reef. Science 323: 116-119;

Seaweb-OceanUpdate

A Nagy-Korallzátony kicsiny szelete