Jéghegyekké töredezett egy New York város méretű jégtábla az Antarktisz-félszigetnél, miután áprilisban a globális felmelegedés következtében összeomlott egy jéghíd is – jelentette be egy tudós.

Bizonytalanná vált a Wilkins-jégtábla északi “homlokzata”, és elszabadultak az első jéghegyek – mondta el Angelika Humbert, a Münsteri Egyetem glaciológusa az Európai Űrügynökség műholdfelvételeinek alapján. A Szingapúrnál vagy Bahreinnél nagyobb, majdnem New York nagyságú, körülbelül 700 négyzetkilométernyi jég áprilisban letört a Wilkins-selfről és jéghegyekre tört szét. A napokban az Antarktisz-félsziget tíz táblája közül az utolsóról egy 370 négyzetkilométer nagyságú darab omlott le. Ezek az új jéghegyek adódnak hozzá a korábban leszakadt 330 négyzetkilométeres darabhoz, amely a Wilkins-selfet a Charcot-szigethez és az Antarktiszi-félszigethez rögzítő jéghíd összeomlását követően szabadult el.

A másik kilenc, a déli kontinens körül található self – a tenger felszínén lebegő, de a parthoz kapcsolódó jégtábla – az utóbbi ötven évben már részben kisebbé vált vagy összeomlott: néhány közülük nagyon hirtelen, mint például 1995-ben a Larsen A vagy 2002-ben a Larsen B. A jelenségért a kőolajalapú tüzelőanyagok elégetéséből származó gázok okozta klímaváltozás a felelős – jelentette ki David Vaughan, a brit Antarktisz-kutató, aki januárban két Reuters-riporter kíséretében leszállt a Wilkins-jéghídon.

Angelika Humbert számításai szerint a Wilkins-tábla a jéghíd összeomlása után területéből 800-3000 négyzetkilométernyit is elveszíthet. Évtizedekkel ezelőtt az eredetileg 16 ezer négyzetkilométernyi terület már eddig is mintegy harmadával zsugorodott, miközben évszázadokba telik az ilyen vastagságú jég kialakulása.

Az Antarktiszi-félsziget átlaghőmérséklete 3 Celsius-fokot emelkedett száz év alatt. Noha a selfekről leszakadó jéghegyek nem emelik jelentékenyen a világtengerek vízszintjét – mivel a jég a vízfelszínen lebeg, illetve részben alámerül -, a jelenség mégis ad okot aggodalomra, mivel eltűnésük után a szárazföldi jégtáblák mozgása felgyorsul, s ez már vízszintemelkedést okoz. A Wilkins-self mögött gyakorlatilag nincsenek efféle gleccserek, a délebbre fekvő táblák hatalmas jégtömeget tartanak a “hátukon”.

Forrás: Greenfo/MTI

Az óceáni aljzaton hatalmas mennyiségű arany, ezüst, réz, cink és ólom található. A kitermelést számos tényező nehezíti: potenciális helyszínei több km mélységben találhatók, a fémércek néha igen masszív rétegekbe ágyazódva helyezkednek el, a felszínre hozatal igen költséges lehet, és veszélyeztetheti mind a mélységben, mind a felszín közelében lakók élőhelyeit. A gazdasági igények és a folyamatosan fejlődő, új technológiák azonban napjainkra számos akadályt leküzdöttek.

Az ércek jelentős része távolodó lemez-szegélyek mentén, hidrotermális kürtők közelében található. A hidegvíz az aljzat repedésein keresztül a mélybe szivárog, ahol felmelegszik és magába „gyűjti” ezeket az elemeket. Melegebb lévén (mozgékonyabb vízmolekulák, kisebb sűrűség), a felszín felé áramlik, ahol kürtőkből tör elő folyékony állapotban, telve oldott állapotban lévő ércekkel (habár hőmérséklete esetenként igen magas, akár 500 C⁰-feletti, a hatalmas nyomásnak köszönhetően a kitörő víz nem gőz halmazállapotú). Az oldott anyagok kapcsolatba kerülnek a hidegvízzel és kiválnak, majd leülepednek a kémények közelében. Körülbelül 200 aktív kürtőt fedeztek fel eddig, de előrejelzések szerint csak néhány körül lehet gazdaságos kitermelést folytatni, habár a nehezen lokalizálható szunnyadó kémények közelében is tetemes mennyiség rejtőzik. A kérdés az, megvalósítható-e a kitermelés úgy, hogy nem tesznek kárt a mélység élővilágában. Egy olyan környezetben, amelyet hatalmas csőférgek, rákok, kagylók és baktériumok lakják és ahol az élet egyik alapvető folyamata a kemoszintézis.

A kürtők jelentős része az egyes országok hatáskörén kívül esik, így ezekre a területekre az ENSZ 1982-ben létrehozott intézménye (International Seabed Authority) által kidolgozott jogszabályok vonatkoznak.

Az első kitermelést (arany és réz) a kanadai bázisú Nautilus Minerals Inc.(Solwara projekt) végzi, 1600 m mélyen, Pápua Új-Guinea közelében, a Bismarck-tenger aljzatán (ez a helyszín a 200 mérföldes zónán belül található). Működésének kezdete előreláthatólag 2011, vagy 2012. Az aljzat anyagának átmozgatását 180 tonnás automatikusan vezérelt gépek végzik, az üledék-víz keveréket csövön keresztül juttatják el a felszínen állomásozó hajóhoz, a folyadék-fázist ezután visszajuttatják a mélybe, mivel – viszonylag alacsonyabb pH-ja révén – a felszíni víztest élővilágára káros hatással lehet.

20 ország tudósai, üzletemberei és politikusai találkoznak napjainkban Cape Cod félszigetén, hogy megtárgyalják, miként lehet gazdaságos kitermelést folytatni a mélyben az élővilág megóvásával párhuzamosan.

Tápanyag:

Seaweb 2009

Nautilus Minerals Inc.

Német és indiai tudósokkal a fedélzetén 2009 januárjában útjára indult Fokvárosból két és fél hónapos útjára a Polarstern kutatóhajó. A két ország neves intézetei (National Institute of Oceanography-India, Alfred Wegener Institute-Németország) által létrehozott program (LOHAFEX) határozott célt tűzött ki maga elé. A vas óceánok co₂-elnyelésére gyakorolt hatását vizsgálta, egy a Déli-óceánban mesterségesen előidézett, algavirágzás által. Az algák fotoszintézisük során hatalmas mennyiségű co₂-ot vonnak ki a vízből, amely egy része (szerves és szervetlen anyagokban) lesüllyedve hosszabb időre „eltűnik” a mélyben. Életfolyamataikban a napfény, víz, co₂, foszfor (foszfát) és nitrogén (nitrát) mellett meghatározó szerepe van a vasnak. Néhol ezen elem mennyisége határozza meg az elsődleges biológiai produkció mértékét.

Polarstern

Természetes úton többnyire a szárazföldről és jéghegyekből kerülhet a vízbe, a kísérlet folyamán azonban mesterségesen juttatták a folyékony közegbe; területét és hatását tekintve gyakorlatilag egy jéghegynek a vízi ökoszisztémában betöltött szerepét modellezték, amelyből utazása folyamán kiolvadnak a potenciális tápanyagok (itt a vas), ezáltal előidézve bizonyos algák tömeges elszaporodását. A kiülepedő algák mennyiségéből akartak az elnyelt co₂ mennyiségére következtetni. Vizsgálatuk többek között arra is magyarázatot várt, vajon az évtizedek alatt egyre kisebb mennyiségben jelen lévő krill-állomány (amely algákkal táplálkozik) a csökkenő produktivitással van-e összefüggésben.

A Déli-óceánban már korábban is történtek hasonló kutatások, de ezt egy sokkal produktívabb zónában hajtották végre, ahol partközeli vizekben élő fitoplankton-fajok is jelen voltak (amelyek rendkívül gyorsan nőnek és szaporodnak).

300 km²-nyi területen 6 tonna vas-szulfátot szórtak a vízbe, amely ott feloldódott. A problémát az eleve alacsony szilika-sav szint jelentette, amely a korábbi természetes virágzások folyamán erősen lecsökkent. Így hiába állt tápanyag a vizsgált diatómák rendelkezésére, nem igazán tudtak szilika-vázat építeni maguk köré, amely növelte volna túlélési esélyeiket és felhalmozódásukat az óceáni aljzaton (ezzel együtt a rendszerből kivont co₂ mennyiséget is). Ezzel ellentétben megjelent egy másik alga csoport (Phaeocystis), amely viszont tömegét tekintve dinamikus növekedésnek indult, legalábbis egy ideig. Ezek az algák a „legkeresettebb” tápanyagok közé tartoznak, így magukhoz vonzották az apróbb rákokat, amelyek szinte lelegelték a területet. Így hiába „trágyázták” tovább a vizet, a kezdeti robbanás után ez az alga-tömeg sem nőtt tovább.

A kutatóút során megállapították, hogy a Déli-óceán vas általi termékenyítése nem von ki annyi co₂-ot a vízből, mint amennyire az optimisták számítottak (meg kell jegyezni, ezen óceán 2/3-ában eleve alacsony a szilika-sav szint).

Számos környezetvédelmi szervezet tiltakozott a kutatás ellen, mondván a természettel nem lehet „játszani”, ez az eset véleményüket erősen alátámasztotta.

Tápanyag:

The Economist 2009

Alfred Wegener Research Institute

„Egyes medúzafajok túlzott mértékben elszaporodhatnak, ha továbbra is veszélyeztetjük tengereink törékeny ökoszisztémáit” állítják észak-ír tudósok. Ezek az élőhelyek hatalmas nyomás alatt állnak, amely többek-között a túlhalászásnak, a vízhőmérséklet növekedésének, a ragadozók hiányának (például tonhalak), a növekvő tápanyagmennyiségnek és csökkenő tengeri biodiverzitásnak köszönhető. Ezek a folyamatok egyúttal az Írországot körülölelő tengerek gazdasági potenciálját is jelentős mértékben csökkentik és előkészítik a vízi környezetet a medúzák és mikróbák inváziójához. Sokszor ugyanazt fogyasztják, mint a környezetükben található élőlények; kevesebb hal egyúttal több medúzát jelent, mivel potenciálisan több tápanyag áll rendelkezésükre és esetenként az őket fogyasztók száma is erősen lecsökken..

2007-ben például világítómedúzák (Pelagia nocticula) leptek el 10 méter mélységig egy körülbelül 27 km²-nyi területet a Glenarm-öböl környékén (Ír-tenger), elpusztítva ezzel az egyetlen észak-ír lazac-tenyésztő vállalat (Northern Salmon Company) több, mint 100 ezer példányát, több millió font kárt okozva jelenlétükkel. A halpusztulást több tényező váltotta ki; a medúzák csalánsejtjei, (apró sebek a halakon), a vízmozgás hiánya, oxigén-utánpótlás hiánya, (amelyet jelenlétük okozott). A világító medúzák a melegebb vizeket kedvelik, megjelenésüket ezen a területen tudósok a globális klímaváltozással hozzák összefüggésbe. Ír-szakemberek sürgetik tengervédelmi övezetek (marine protected area) létrehozását, remélve ezzel, hogy a környező vizek épsége a jövőre nézve megőrizhető.

Nem kell messzire utaznunk, a Földközi-tenger partközeli területein, számos helyen (például Spanyolország és Franciaország közelében) szinte már megszokott „vendéggé” váltak, a helyiek begyűjtés után, sok helyen a talajt trágyázták ezekkel a kocsonyás lényekkel.

Hasonló problémával találkozhattunk már Japán, Peru, Namíbia, Alaszka és Ausztrália partvidékein is.

Tápanyag:

Seaweb 2009

Belfast Telegraph 2007

Environmental Graffiti 2007

Újabb kutatások szerint a domoik sav   számos mélyvízi élőlényre is káros hatással lehet.  Ezt a neurotoxint néhány  egysejtű diatóma-faj állítja elő  (P. australis, P. pseudodelicatissima, P. pungens, P. multiseries), amelyek a pseudo-nitzschia nemzetségébe tartoznak. Túlzott elszaporodásuk esetén a környezet domoik sav-koncentrációja veszélyes mértékben megnő, amely közvetlen, vagy közvetett módon káros hatással lehet halakra, bentosz-lakókra, madarakra és emberekre. Ezekre a lánc-szerű telepekbe tömörülő egysejtűekre (mint termelőkre) és egyes szűrő életformát folytató aljzatlakókra (szivacsok, kagylók)  semleges hatással van, de ez utóbbiakban nagy mennyiségben felhalmozódhat.  Itt kapcsolódik be a táplálékláncba, eljuthat egészen az emberig is (halak, kagylók elfogyasztása által).  Mérgezéses tüneteket válthat ki , ilyenek például: rossz közérzet, szédülés, látás-zavar, izomgörcsök; sok esetben hatással van a rövidtávú memóriára is. Neve ASP (amnesiac shellfish poisoning), avagy amnéziás kagylóméreg okozta mérgezés. Nagy mennyiségben, a szervezetbe jutva halált is előidézhet, fókák, madarak, bálnák és emberek között egyaránt. Túlzott elszaporodásuk egyaránt veszélyezteti Európa-,Ázsia és Észak-Amerika partvidékeit.

Tudósok napjainkban azt vizsgálták, lejuthat-e ez a veszélyes anyag a mély óceáni aljzatra, és ha igen, milyen következményekkel jár. Vízmintavevőket engedtek le 500 -,és 800 méter mélyre, amelyekben kiszűrték  az algák által termelt, lefelé szállingózó toxinokat.  Eredményeik aggasztóak.  Nagy mennyiségben beépülhet az üledékbe, ahol az aljzaton táplálkozók más tápanyagokkal együtt a domoik savat is “bekebelezhetik”. Így tovább juthat az őket elfogyasztók szervezetébe. További kutatásokra van szükség ahhoz, hogy hosszabb távú, mélyvízi környezetre gyakorolt hatásukról képet alkothassunk.

fotó: ASP-áldozat

Tápanyag:

Emily Sekula-Wood,  Dél-Karolinai Egyetem

NOAA